Ne gyászolj! (...) Felejts el engem addig a határig, amíg már nem zavar a rám való emlékezés. Egészen ne! Az fájna! De legyek én körötted valami szelíd és nem bántó emlék, olyan, akire jólesik gondolni, de már nem könnyeztet meg. Ne úgy jussak az eszedbe, hogy belerándulj a fájdalomba, hanem úgy, hogy elmosolyodj.

Egy ideig futni fog utánad; de elérkezik majd a nap, amikor abbahagyja a kis körök futását körülötted. Túl fog rajtad jutni és pontosan ebben a pillanatban, az fogod kívánni, hogy bárcsak hagytad volna, hogy elkapjon.

Már szinte szégyelled magad, amiért valaki ilyen fontos lehet számodra. Hogy nélkülük semminek érzed magad. Senki sem képes megérteni, hogy ez mennyire fáj. Reménytelenül érzed magad, mintha semmi sem tudna megmenteni és amikor vége, és eltűnt, már majdnem azt kívánod, hogy újra tiéd legyen az a sok rossz, mert így lehetne jó is.

Mikor azt mondod: nem tudom, hogy mit érzek irántad, hazudsz. Ezt jól tudom én is, és jól tudod te is. Mondd inkább azt, hogy nem érzel semmit, mert olyan nincs, hogy valaki ne tudja eldönteni az érzéseit. A képlet egyszerű: vagy érzel valamit vagy nem érzel semmit.

Csak néha éreznéd azt, amit én érzek. Csak néha keresnél, ha nem is kérlek. Csak néha törődnél velem, ahogy elvárom. Csak néha letörölnéd könnyeimet, ha látod...